Nagymama sokat beszélt a feketerigókhoz. Mélybarna szemükből történeteket olvasott ki tavalyi fészkelésekről, fiókanevelésről, héjatámadásról. Sokat etette őket, minden hónapban, vagyis akár szükségük volt rá, akár nem. Neki volt rá szüksége.

Figyelte őket, mégpedig közelről, mert nagyon bizalmasak voltak hozzá. Sokat megélt kezével kukacokat, élőeleséget szórt a muskátlis ládák földjére, onnan szépen felszedegették a rigók. Mesélte, hogy a háborúban is etette őket. Aztán előfordult, hogy a némelyik kedvencét más ember befogta és megsütötte, mert a háború új szokásokra készteti az embert – mondta.

Utána évtizedeken át a gyerekeinek biztosította az élelmet, és a – rigóknak. Sokat beszélt hozzájuk, és a madarak félrefordított fejjel hallgatták. De mamának is volt mit hallgatnia, mert olyan fütyülő koncerteket még senki emberfia nem kapott, mint ő jutalmul. Nyáron már hajnali 4-től is, de nem bánta.

Odahozták a serdülő fiaikat is. Mama tudta, hogy nem bemutatni akarták őket, hanem a táplálék lelőhelyet mutatták nekik, de nem bánta. Generációk nőttek fel a szeme előtt.

Sosem hagyták el. Órákig ült gondolataiba mélyedve közöttük. Erősebb teleken biztos, hogy sokuk életét megmentette az, hogy számíthattak az etetésére. Sosem volt beteg, nem engedte ez a feladat.

Büszkén mutogatta gyerekeinek, unokáinak a szárnyas népséget az erkély körül.

Aztán mamának is eljött az idő, amikor testének anyagát vissza kellett adnia az örök körforgásnak, és biz’ isten nem bánta volna, ha olyan kukacok lepik el, amiket aztán a rigók felcsipegetnek. Ez az élet rendje. Eltemettük, és a temetőben a szomszédos sírról átkúszott egy borostyán növény mama sírjára. Nem vágtam le, és amikor a szomszéd sír gondozója kiirtotta, mamánál gyökeret eresztett az átkúszott szár, és körülfonta a hideg követ. Bokrosodott, télen is zöld volt, és a következő tavasszal egy barna csomóra lettem figyelmes a sötétzöld levelek között.

Egy feketerigó fészek volt az.