A természet csodálatos. Ön is az! Jöjjön, összehozom Önöket!

Ökotúra blog

Tisza-tavi jégtúra (2)

Gyalogtúra egy tóban? Nálunk igen…

2019. január 07. - Tárnai Csaba

Folytassuk azzal, hogy hogyan zajlott maga a túra! A szárazra került mederfenék felszíne csak éppenhogy megfagyott. Az iszap kérge nem bírta el egy felnőtt súlyát, újra kellett tervezni az útvonalat.

Téli álmát alvó, bezárt kikötő. Ahol nyáron csónakok százai, motoros hajók, kenuk nyüzsögtek, kikötői munkatársak szolgálták ki az egymást váltó vendégeket. Most hóréteg alatt pihent minden. A hajók eltűntek: valahol távolabb, fedett helyen szakszerű kezelés alatt várták a következő szezont…jegtura_3.jpg

Tartalék száraz zoknik, egyebek a túravendégeknek a hátizsákomban, ha félre lépnének. Mi a derékig jeges vízbe merülő túravendég előző szava? – Elbír ez a jég engem, a túravezető túl óvatos… :-)

A zöld 50 árnyalata helyett a szürke 50 árnyalata vett körül minket. A tóban a víz széle a szabályozás miatt jóval bentebb volt, mint a nyári partvonal. Nehezen volt látható, mert a hóréteg több szakaszon elfedte a határt víz és megfagyott föld között. A határon gyalogoltam a sor elején: köztem és a víz között kockázatos lehetett, távolabb a víztől mint én, pedig teljes biztonságban lépdelhettek mögöttem a túratársak. mint egy élő és mozgó jelzés. A mederben haladtunk, de nem volt a talpunk alatt víz. Az 1,2 m-es szintcsökkentés után a visszahúzódott tó széles sávot hagyott a meder szélén szabadon. Egyes öblökből teljesen eltűnt a víz, ott keresztülvágtunk toronyiránt.

Az egyik legtávolabbi pontunk a gyalogtúrán egy homokpad volt. Nyáron itt szoktunk pihenőt tartani a kenukkal. Meztelen talpunk alatt finom folyami homok olyankor. Illetve, ez most is így volt, köztünk hó és bakancstalp. Ugyanaz a helyszín, egy másik világ. Kattogtak a gépek, kütyük. A fürdést kihagytuk, de csak mert nem hoztunk gatyát-bikinit. J Körülöttünk pihent a növényzet, de az állatok mozogtak, kormoránok mellett láttunk egy kis erdei egeret is, aki a hóban fúrta a járatát. Csak úgy púposodott a hó amerre járt, amíg felszínre nem bukkant. Akkor megijedt a csoportunktól!jegtura_nyar.png

A túra jól sikerült, a zoknik és társaik nem kellettek (inkább lélekmelegítőt pakoltam volna).

Olyan fagyot mondanak egész hétre, hogy január 13-án vasárnap kibővített jégtúrát tehetnénk. Last minute kiírással, meglátom…

Mi ez a téli-nyári leeresztés a tavon? Lásd a 3. részben!

Tisza-tavi jégtúra (1)

Gyalogtúra egy tóban? Nálunk igen...

Terepbejárást tartottam a túra előtti napon, egyedül. A gyalogtúra a minden évszakban varázslatos Tisza-tó téli arcáról szólt. 

A tó vízszintjét a hatóságok úgy szabályozzák, hogy minden ősz végén csökkentik átlag 1,2 méterrel, tavasszal pedig növelik ugyanennyivel. A túra nyomvonalát nem a megfagyott víz jegén, hanem a szárazra került mederfenéken jelöltem ki. A szabályozás változatos terepviszonyokat alakít ki a mederben. Tudnom kellett a túra előtt, hogy milyen mederfenék területek kerültek szárazra?  A nemrég érkezett fagy lehetővé teszi-e, hogy sár helyett a mederfenék keményre fagyott iszapján túrázzunk? Milyen madárvilág tartózkodik a tavon? Mikre számíthatok, amikor már vendégekkel leszek a világ számomra legszebb mesterséges taván? teli_tisza-to.jpg

A bejáráson sokkal nagyobb távot tettem meg, mint a másnapi túrán. A terv szerint ugyanazon a vonalon sétálunk, mint ahol nyáron evezni vagy motorcsónakozni szoktunk, az akkori vendégekkel. Fénykép párok, tél és nyár, azonos tájról, ugyanarról a pontról fotózva, ez az egyik különlegessége a programnak. Ezt azonban a téli táj nem tette a teljes túraútvonalon lehetővé. Nem volt elég erős a fagy. A biztonság pedig az első, a fénykép párok és egyebek csak utána következnek.

Vajon a tél hátralévő részében megismételhető a gyalogtúra egy last minute szervezésben?

A korán érkező szürkületben sikeresen befejeztem bejárást. Hogy hogyan zajlott a másnapi túra, egy újabb jótékonyan fagyos éjszaka után?

Folyt köv… :-)

(Fotó: Bálizs Éva)

Egy mobiltöltő kalandja a túrán

A  hölgy túravendég sok fényképet akart készíteni a túrán a mobiljával. Csodálatos helyre tartottunk, meg is értettem. Első túrája volt, és lemerüllt kütyüjével érkezett a beszállóhelyre. Induláskor rögtön előre is adta a kisbuszban, töltésre.

Tiszteltem érte, hogy kimozdult otthonről, és jelentkezett a túravezetésemre. Ráraktam a mobilját a műszerfalon a mit sem sejtő töltőre. Valószínűleg rosszul, mert útközben egy megállásnál ránéztem és kiderült, hogy nem töltött menet közben. Sőt, a százaléka még csökkent is, 7-ről 6%-ra. Talán kirázta az utazás a csatlakozót, vagy bénán dugtam be, már nem tudom. 

Az utastársak viccelődtek a hölggyel: - A túravezető fordítva kötötte össze a mobilt a kisbusszal. Így a mobil töltötte a kisbuszt(!) nem pedig fordítva. Fontos volt, hogy a kisbusz haladjon velünk, az nem merülhetett le.

(Biztosan előtted van egy szivargyújtóról üzemelő töltő kétféle vége. Azt fordítva bekötni...)

A hölgy fegyelmezetten tudomásul vette a történteket, és csendesen hozzám fordult: 

erdoben_libasorban.JPG

- Túravezető úr, nem szép dolog a fizető túravendég majd' 400 ezer Ft-os mobiljával tölteni a kisbuszt. Kérem azt a töltőt! Majd én rendesen fogom csatlakoztatni, ha pedig a kisbusz emiatt lemerül, tessék másik túravendég kütyüjéről tölteni, vagy a sajátjáról! És feltöltött kisbusszal illik a túrára indulni! Én fényképezni akarok... 

Mire megérkeztünk, a kütyü rendesen feltöltődött. Maga a túra is vidáman lezajlott, a végén pedig egy kéréssel fordultam a csapat többségéhez:

- Kedves vendégeim, a hölgy azt már látta, hogy a töltőt csak egyféleképpen lehet bekötni. Most engem is mentsenek ki a hölgynél, a viccelődésük után. Így kerek! :-)

(A hölgy később is megtisztelt részvételével a túrámon, sőt rendszeres túrázó lett, de ez már egy másik történet) 

A kép csak illusztráció, nem ezen a túrán történt. 

 - topturahu -

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Daru megfigyelés 6 varázsa a Hortobágyon

A daru a Hortobágyi Nemzeti Park (Park) címerállata. Választása telitalálat volt. A térséghez, és az emberi kultúrához általában sok szálon kötődő madár ősszel olyan tömegben időzik a Hortobágyon, hogy megfigyelésük európai hírű programmá vált. Ezért szervezünk oda túrákat. Lássunk 6 okot, amiért ez lehetségessé vált:

 

1. Táplálkozóhely. A darvak napközben tágas legelőkön, réteken szerzik élelmüket. Főleg magvakat, rovarokat. Őrszemeik több száz méteres "aurát" tartanak a csapat körül. Ha a vezérnek jelzik a közeledő embert, akkor az felszállást vezényel a csapatnak, és már el is tűntek a látóhatáron. Érdekes, hogy az állatokat a pusztában legeltető gulyást, csikóst, juhászt (Hortobágy ősi rangsorában így leírva) egész közel engedik. A Hortobágy, a Park védett pusztái mindehhez kiválóan megfelelnek.

daru-2_1.jpg

 

2. Éjszakázó helyek. Az éjszakát tavakon, vízben állva töltik, legjobban a bokáig érő vizet kedvelik. Ott viszonylagos biztonságban töltik az éjszakát. Nem esznek halat, közömbösek a halállomány iránt a vízben. A Park évtizedek óta sokat tesz azért, hogy a helyi halastavak éjszakai menedékül szolgáljanak a darvaknak. Védik a környék nyugalmát, és vonulás előtt pl. bokáig leeresztik a vizet!

 

3. Útvonalba esünk. Vonuló madárként a darvak a telet Európa legdélebbi részein, illetve Észak-Afrikában, Dél-Ázsiában töltik. A tundrán költenek, főleg Oroszország, Finnország mocsaraiban, Észak-Európában. A kettő között ősszel dél felé, tavasszal észak felé vonulnak. Hortobágy útba esik. Ettől még nem feltétlenül állnának meg itt. Valamikor költöttek Magyarországon, a Hortobágyon is, de az emberi tevékenység elűzte őket. Nagy volt az öröm, amikor több, mint 100 év után, 2015-ben, egy bizonyított daru költés történt hazánkban, a helye hétpecsétes titok volt. Ma annak örülünk, hogy megállóhelyként használják hazánkat, és várjuk, hogy újra rendszeresen költsenek nálunk. Teszünk is érte, sokat.

22406556_1718986854810603_9034834918909318763_n.jpg

 

4.  Meglepő intelligencia. Ezek a madarak társas lények. Fejlett kommunikációjuk van, beszélgetnek egymással. Nagy élmény a leszálló darvak hangos kavalkádját hallgatni. A szakma szerint a daru krúgat. Tanulékony állat, és tudásukat általunk ismeretlen módon, tovább is adják a fiatalabbaknak. Vezért választanak a csapat élére, egy tapasztalt, idősebb madarat. Titkokkal teli, szervezett életet élnek, ami számos legenda és hagyomány forrása volt. Képzőművészetünk, irodalmunk, szóláskincsünk gyakori tárgya. Megfigyelésükhöz mindez sajátos misztikumot kölcsönöz...

 

5. Megközelíthetetlen. Mindig társaságban van. Az őrszemek váltják egymást. Egy daruhoz nem lehet odasétálni, és ő sem fog, ő aztán nem! Tavasszal is átvonulnak rajtunk, de nem időznek nálunk. Sietnek költeni, északra. Megfigyelésük tehát igen korlátozottan lehetséges térben és időben, és leginkább szakvezető, túravezető segítségével sikeres. Mivel leglátványosabb az alkonyati "behúzásuk" a tavakra, a program általában csodás alkonyati fényekkel, a közelgő éjszaka pusztai hangjaival is egybekötött. Igen komplex élmény!

22448125_1951240421822706_5308362458188623174_n.jpg

 

 6. Páratlan esemény. Az európai szürke daru (Grus Grus) védett, sebeszhető faj, európai állományát 260-280 ezer példányra becsülik. Ősszel a Hortobágyon, időjárástól függően néhány hétig, több, mint 100 ezer madár pihen vonulás közben, egyszerre. Pontosan persze nehéz megmondani. Nincs példa arra, hogy egy ilyen jelentőségű madár kontinensnyi állományának közel fele Magyarország egyetlen tájegységén egy időben jelen van! Ráadásul látványos csapatmozgásokat végez, és önmagában is nagytestű állat. Hiszen ugyanez egy verébnyi madár esetében kevéssé lenne feltűnő. Nem csoda tehát, hogy a megfigyelőknek, érdeklődőknek igazi csemege minden ősszel. 

 

Íme 6 ok, ami miatt a darumegfigyelés nemzetközi eseménnyé vált. Várjuk az őszt. Várjuk a darvakat, és az érdeklődőket. Összehozzuk őket! 

Túraélmény a Hochlantsch-csúcsra, a Medve-szurdokon át

Vadkecskék birodalmában

A Stájer hegyek Medve-szurdoka az egyik legnagyobb szurdok Ausztriában. Teljesítve a 700 m-es szintkülönbséget, a túrázók általában megelégszenek, és ez érthető, a felső végén lévő vendéglő elérésével. Általában...

A csoporttal bementünk a szurdokba. Volt köztünk egy édesanya két lányával, az egyik 16, a másik 8 éves. Ragyogó id, ideális túrakörülmények fogadtak. Egy magyar nagybuszos csoport velünk együtt kezdte meg a túrát, vidáman csiviteltünk velük. 

Élveztük a változatos szakaszokat. A nagyívű sziklapárkányokat, vízmosta öblöket a kőzetben, korábbi áradások nyomait. Már értjük, hogy miért van lezárva fél évig télen. A víz itt nem viccel, nem szerettem volna épp itt lenni, amikor azokat a fatörzseket egymásra halmozta... 

img_8806.JPG

Máshol mélységek felett haladt a kiépített út, Aztán alagútszerű homályban. A növényvilág mindenhol megvetette a lábát az állandóan párás környezetben. A patak dübörög, csobog, zúdul. Kattogtak a fényképezőgépek, kütyük, a tér minden irányába.

Teljestítettük a több mint 170 db fahidat és lépcsőt, a közel 3000 lépcsőfokot. A csapat alig szóródott szét, a szurdok felső kijáratánál lévő vendéglőnél (tengerszint felett 1209 m) találkoztunk. Volna. De nem sokkal előtte a csoportból 5 vendég úgy döntött, hogy a Medve nem elég. Nekik a Hochlantsch-csúcs (1722 m) is kell. Még 500 m szint. Köztük a 8 éves kislány!

Mit tesz ilyenkor az egyszeri túravezető? Teljesíti mindkét csoportrész kívánságát. Marad a vendéglőnél az egyik résszel, és útba igazítja a csúcshoz a másik részt. Miért nem megy a túravezető is velük? Két bennfentes szakmai ok röviden: Nem hagyjuk magára a vendéglőnél maradókat, és igyekszünk nem elfáradni teljesen (pl. én vezetek, amíg a vendég alhat hazafelé a kisbuszban, valamint képesnek kell maradnom segíteni a vendégeknek egész nap folyamán, váratlanság esetén). 

Mikor újra egyesült a csapat, az 5 vendég egészségesen elfáradva, elragadtatottan beszélt a csúcsról. Mutatták a fényképeket, videókat, panorámákat, egymást a tetőn, és a - vadkecskéket. Igen, leereszkedés közben már alkonyathoz közel, egy kis csapat alpesi kőszáli kecske, röviden vadkecske (Capra Ibex) legelészett a réten, a túraösvényhez közel. Amíg el nem riadtak vissza a sűrűbe, fényképeket és rövid videót tudtak készíteni róluk. Megkapó élmény viszonylag nagy magasságban, ezekkel a rejtett életmódú, félénk, csupa izom ősi állatokkal találkozni. A hegy jutalma volt ez, az 5-öknek. 

vadkecskek_2.jpg

Minden túratársunk emlékezetes élményekkel gazdagodott. A 8 éves kislány? Simán végigment, hazafelé pedig édesen aludt a kisbuszban. Ki tudja, melyik túraélményt álmodta újra...

 

A vadkecskés video az FB oldalunkon: https://www.facebook.com/topkotojeltura.hu/

ÖKÖRNYÁL

img_20161028_153223.jpg 

Az októberi szélben még a településeken is látunk a levegőben szálló finom vagy összecsomósodott fonalakat. De mik ezek, honnan kerülnek a lebegőbe?

Hasonló fonalak, mint a pókháló szálai. És ezeket is pókok készítik.

A petékből kikelő pici pókok szétszélednek, de élőhelyükön nem jut mindegyiküknek táplálék, tér. Az mindenek előtt álló fajfenntartási ösztönük is arra készteti őket, hogy genetikai anyagukat szétszórják, távol szaporodjanak. Ezért vitorlát készítenek, és elszállnak.

Októberben, amikor a nappalok már rövidebbek mint a sötét órák és lehűlt a levegő, egy szeles napon felmásznak egy ág csúcsára. Pókfonalat eresztenek mirigyeikből, és bele kapaszkodnak. A légmozgás elviszi őket a szülői „háztól”. A fonál ragadós, ahogy a háló is az. Egyszer bele akad valamibe, és ott megáll. A kis pók új területet szerzett magának. A többi az életrevalóságán múlik. Nem biztos, hogy a birtokba vett területen új hálót tud készíteni, és táplálékot szerezni. Abban sem lehet biztos, hogy van-e ott táplálék? Az új helyen többféleképpen része lehet az élet hálójának.

Maga is táplálék lehet, egy sereg gerinces állat fő táplálékai az apró pókok. Ragadozóként pedig ő avatkozik be a helyi rovarvilág egyensúlyába, szabályozva egyes túlszaporodott fajok állományát. Aztán egyszer csak lesz ott egy ellenkező nemű csinos pókocska, akit ki tudja, hogy honnan sodort oda a szél, szó szerint.

A kis állatok nem egyszerre indulnak. Másik nap más uralkodó széliránnyal a testvére már más irányba indul. Leparkolt járműveiket, vitorláikat pedig mindenfelé láthatjuk. És persze szegény ökrökhöz semmi köze.

Láttak már 2.000 méterrel a földfelszín felett is ökörnyálat.

 

- CS -

FŰZFA

fuzfa.jpg

 

FŰZFA

 

A fűzfa a holtág szélén állt, nem is lehetett megkerülni, csak vizes lábbal.

Vén volt, feszegette a fűzfa lét határát. Bár ezt nehéz megállapítani, mert ki mondja meg, hogy meddig él egy fa?  Az ágainak nagy része mindenesetre már száraz volt, egy kis részük hozott még zöld leveleket.

Csak álltam és néztem. Régi emlékek törtek rám. Kamaszként felmásztam rá, mert egyik odújában csókafészek volt. Lenyűgözve figyeltem, ahogy növekednek benne a fiókák, ugyanis még tojás állapotukban voltak, amikor felfedeztem őket. Valamelyik szülőjük (ezek elég egyformák) a frászt hozta rám, majd’ leestem a fáról rémületemben, amikor kivágódott az odú nyílásán. Persze ő is ijedt volt. Várt a tojásokon, amíg lehetett, aztán menekült. Így fedeztem fel a négy kékeszöld alapon pettyezett, meleg tojást. Igen, akkor megtapogattam őket. Ennek több mint 30 éve.

Álltam a fánál. A törzs sokkal vastagabb lett, de a belseje szinte teljesen hiányzott, kikorhadt. Egy vastag száraz felső ága letört, de nem tudott leesni a földre, a többi ág tartotta odafönt. Emlékműnek tűnt, saját és az én kamaszkorom emlékművének. Alatta pokrócot terítettem le régen, ráfeküdtem. Tetejéből madarakat távcsöveztem. Ja, és a csókák növekedését figyeltem. Semmilyen mobil app, konzolos játék nem pótolja ma azt, ahogyan minden nap kiosontam a fa alá, felmásztam, és követtem, hogy kibújnak a tojásból a csókafiókák, aztán növekednek, fejlődnek, tollasodnak. Egyszer egy randa fülesbaglyot is elkergettem a fáról, pedig törődik is az egy csókafészekkel! De én felelősnek éreztem magam a „gyerekeimért”. A csókapár gyakran foglal el korábban bagoly által lakott fészket, lehet, hogy egy korábbi albérlő volt. Aztán eljött a nap, amikor már a környező ágakon szétülve találtam őket, szűk lett a fészek. A következő napon pedig, eltűntek.

A környéken mindig láttam több csókát is, de azok fészkét nem találtam meg. Később a csapatba verődött madarak között próbáltam az „enyéimet”megtalálni, de olyan egyformák…

Álltam a fa előtt. Itt-ott néhány taplógomba látszódott rajta. Odúnak már nem tudott volna otthont adni, mállott, de egy jó negyede még zöld volt. Tehát mégis élt. Aztán felfedeztem rajta egy harkály nyomait is, amint rovarok után kutatott vésőszerű csőrével. Szóval lárváknak, rovaroknak is védelmet ad! Fent pókháló is csillogott az alacsonyan járó nap fényében. Egész kis életközösség. Mégis él ez a fa!

Még szívja a vizet, anyagát rovarok és gombák hasznosítják. Még ha kidől is egyszer, akkor is így lesz.

 

Tényleg, ki mondja meg, hogy meddig él egy fa? És meddig él egy emlék…

 

- CS -

Feketerigók

blackbird-male-and-female-feeding-on-apples.jpg

 

Nagymama sokat beszélt a feketerigókhoz. Mélybarna szemükből történeteket olvasott ki tavalyi fészkelésekről, fiókanevelésről, héjatámadásról. Sokat etette őket, minden hónapban, vagyis akár szükségük volt rá, akár nem. Neki volt rá szüksége.

Figyelte őket, mégpedig közelről, mert nagyon bizalmasak voltak hozzá. Sokat megélt kezével kukacokat, élőeleséget szórt a muskátlis ládák földjére, onnan szépen felszedegették a rigók. Mesélte, hogy a háborúban is etette őket. Aztán előfordult, hogy a némelyik kedvencét más ember befogta és megsütötte, mert a háború új szokásokra készteti az embert – mondta.

Utána évtizedeken át a gyerekeinek biztosította az élelmet, és a – rigóknak. Sokat beszélt hozzájuk, és a madarak félrefordított fejjel hallgatták. De mamának is volt mit hallgatnia, mert olyan fütyülő koncerteket még senki emberfia nem kapott, mint ő jutalmul. Nyáron már hajnali 4-től is, de nem bánta.

Odahozták a serdülő fiaikat is. Mama tudta, hogy nem bemutatni akarták őket, hanem a táplálék lelőhelyet mutatták nekik, de nem bánta. Generációk nőttek fel a szeme előtt.

Sosem hagyták el. Órákig ült gondolataiba mélyedve közöttük. Erősebb teleken biztos, hogy sokuk életét megmentette az, hogy számíthattak az etetésére. Sosem volt beteg, nem engedte ez a feladat.

Büszkén mutogatta gyerekeinek, unokáinak a szárnyas népséget az erkély körül.

Aztán mamának is eljött az idő, amikor testének anyagát vissza kellett adnia az örök körforgásnak, és biz’ isten nem bánta volna, ha olyan kukacok lepik el, amiket aztán a rigók felcsipegetnek. Ez az élet rendje. Eltemettük, és a temetőben a szomszédos sírról átkúszott egy borostyán növény mama sírjára. Nem vágtam le, és amikor a szomszéd sír gondozója kiirtotta, mamánál gyökeret eresztett az átkúszott szár, és körülfonta a hideg követ. Bokrosodott, télen is zöld volt, és a következő tavasszal egy barna csomóra lettem figyelmes a sötétzöld levelek között.

Egy feketerigó fészek volt az.

 

Boccaccio: A daru combja

14803031_535409696652598_1922750036_o.jpg

 Currado Gianfigliazzi, mint hallomásból valamennyien tudhatjátok, bőkezű és pompakedvelő nemes úr volt, lovagi életet élt, szüntelenül kutyákkal és sólymokkal szórakozott. Egyszer a sólymával zsákmányul ejtett egy darumadarat; mikor pedig látta, hogy a madár gyenge húsú és kövér, elküldte ezt kitűnő szakácsának, Chichibio-nak, és megüzente néki, hogy vacsorára süsse meg, és ízesen készítse el. Chichibio, kinek már a képéről is lerítt, mily nagy kópé, megfűszerezte a madarat, odatette a tűzre, és nagy gondosan sütni kezdette. Mikor pedig már majdnem pirosra sült, és pompás pecsenyeszag szállongott belőle, történt, hogy bejött a konyhába egy Brunetta nevezetű szomszédbeli kis fruska, kibe Chichibio fülig szerelmes volt; mikor meglátta a madarat, és megorrontotta a pecsenyeszagot, mézesmázos szavakkal kérte Chichibiót, adná neki annak egyik combját. Felelte is Chichibio:

  • Nem lehet, az a nemesúré.

Nem tetszett ez a felelet a lánynak, és mindent bevetett, hogy a combot megkaphassa.

Végezetül is Chichibio, nehogy magára haragítsa kedvesét, leszedte a darunak egyik combját, és odaadta neki. Mikor aztán feltálalta a féllábú darut Curradónak és vendégeinek, Currado elcsodálkozott rajta, hívatta Chichibiót, és megkérdezte, hová lett a darunak másik combja. A hazug velencei nyomban megfelelt:

– Uram, a darvaknak csak egy combjuk s egy lábuk vagyon.

Mondotta akkor Currado mérgesen:

– Már hogy az ördögbe volna egy combjuk meg egy lábuk? Hát talán nem láttam ezen kívül elég darvat életemben?

Chichibio tovább erősködött:

– De bizony úgy van, uram, amint én mondom, és ha akarod, eleven darvakon is megmutathatom neked.

Currado a vendégei előtt nem akarta tovább szaporítani a szót, hanem mondotta:

– Mivel azt mondod, hogy megmutatod az eleveneken, holott ilyesmit még soha nem láttam, de nem is hallottam, hát holnap látni akarom, s akkor megnyugszom; de esküszöm a Krisztus testére, hogy ha nem így vagyon, úgy elagyabugyáltatlak, hogy holtod napjáig megemlegetsz.

 Az este tehát nem esett több szó erről; másnap reggel, alighogy virradt, Currado, kinek az éjszakai nyugovás nem verte el haragját, még mindig nagy dühösen fölkelt, s parancsolta, hogy a lovakat elővezessék; és Chichibiót is lóra ültette, s magával vitte ama kis folyó felé, melynek partján reggelente rendszerint látni szokta a darvakat és szólott:

– Majd mindjárt meglátjuk, ki hazudott tegnap este, te vagy én?

Chichibio látta, hogy Currado haragja még mindig nem csillapodott, s hogy mostan bizonyítani kell hazugságát, de még nem is sejtette, hogyan vágja ki magát; hát kimondhatatlan rettegésben poroszkált Currado mögött, holott, ha lehetett volna, legszívesebben megszökött volna; de nem lehetett. Akár előre, akár hátra, akár oldalvást pislogott, úgy rémlett neki, hogy minden-minden, amit lát, csupa két lábon álló darumadár. De már közel értek a folyóhoz, midőn megpillantott annak partján vagy tizenkét darut, melyek mind féllábon álldogáltak, már ahogyan alvás közben szoktak. S minek előtte még Currado észrevette volna azokat, ő megmutatta neki és szólott:

– Most nyilván láthatod, uram, mely igazat szólottam tegnap este, hogy a darvaknak csak egy combjuk s egy lábuk vagyon; nézd csak ott álldogálnak.

Currado odanézett és szólott:

– Várj csak, majd megmutatom neked, hogy két lábuk vagyon.

Közelebb ment hát, és rájuk kiáltott a darvakra:

– Huss, huss!

Erre a kiáltásra a darvak leeresztették másik lábukat, néhány lépést futottak és elrepültek.

Currado tehát Chichibióhoz fordulván szólott:

– Hát most beszélj, pákosztos! Elhiszed-e, hogy két lábuk vagyon?

Chichibio szinte kővé dermedt, s maga sem tudta, mi sugallotta néki, de ekképpen felelt:

– Igen, uram, de tegnap este nem kiáltottál ám reá, hogy: Huss, huss! Mivelhogy ha rákiáltottál volna, az is éppen úgy kidugta volna a másik combját meg a másik lábát, mint ezek.

Curradónak megtetszett ez a visszavágás: minden haragja vidámságra és kacagásra enyhült, és szólott:

– Chichibio, igazad van, bizony rá kellett volna kiáltanom.

Ekképpen tehát Chichibio gyors és mulatságos visszavágásával megszabadult a büntetéstől, és megengesztelte gazdáját.

 (Révay József fordítása alapján)

VÁNDORLÁS

A vezérmadár dél óta vezette a darucsapatot a V alak csúcsán a levegőben. Ez már a negyedik őszi vándorlása volt.

Az első alkalom viszont, amikor becserélődhetett a repülő alakzat élére. Itt a legnehezebb, itt a legnagyobb a légellenállás. Csak ő kapja telibe a levegőt, mindenki más mögötte kisebb-nagyobb segítséggel repül. Váltották egymást, és most ő került az élre. Ilyenkor a vonal kissé megtörik, az eddigi első eggyel hátrébb kerül, és némi pihenéshez jut.

Nem ismerte, és a többiek sem, a légellenállás kifejezést. Ösztönösen cserélődtek az élen, de csak a tapasztalt madarak szűk köréből. Mert volt még valami, ami miatt a V alak csúcsa fontos. Ő irányított.

Pompás teste, amit a nyár második felében már az útra készített fel, jól szolgálta a vándorlást. Fiókaként még leghátul, vezetve haladt, engedelmeskedve az idősebbeknek, a szüleinek. Felszállt a csapattal, és leszállt, amikor a vezér lefelé irányította őket. Mindig nagyon várta a pihenést, és jelezte is előre, hogy kimerült. Különös hangja elvegyült a többiekében, de nem veszett el. Ködös őszi nappalokon az emberek felfelé fordított fejjel hallgatták.

Második évében már figyelte az alatta elsuhanó tájat, megjegyezte a tájékozódási pontokat. Összekapcsolta a fejében lévő mágneses tájékozódó szervvel, aminek működését nem érti senki.

Harmadik évben már készült a vezérségre. Közvetlenül a vezetők mögött repült, szemével bátorította az erősebbeket, hogy biztonságosan irányíthassák őt. Már nem elsőként dobta be a fáradság hangjait a közös kavalkádba.

És most eljött az ő ideje. Először repült saját fiókáival, akik a hátrébb mögötte úsztak a levegőben. Hallotta hangjukat, és hallotta vezértársai biztatását is, akik váltó tagokként közvetlenül mögötte haladtak. Lefelé nézett. Ismerős volt a táj, már hetedik alkalommal látta, a visszautakat is ide véve. De tavasszal mindig sietni kell, a költés sürgető parancsa nem enged hosszabb pihenést. Most más a helyzet. Az őszi vonulás hosszú táplálkozó szünetekkel folyik.

Tudta, hogy a következő nádas mögött tavaly jó élelemszerző földek voltak. Jelt adott az ereszkedésre. Kiáltott egyet, és ereszkedni kezdett. Mindent elsőként csinált. Életében először, egy csapat leszállásáról döntött.

A délután közepén jártak. A bágyadt októberi nap nem csinált erős felszálló légáramlatokat, kisebb örvények között simán megközelítették a talajt. Veszély nem látszott, a leszállást nem szakította meg. A hangok izgatottabbakká váltak mögötte, és a néhány tucat szárnypár suhogva fékezett alacsonyan. Elsőként az ő lába érintette a földet, futott egy kicsit, mögötte rendben leérkeztek a többiek.

Amikor összecsukta a szárnyát, a még idősebb társa melegen intett a szemével. Körülöttük rengeteg értékes mag.

Hátrafordult a többiek felé: - Csipegessetek…

 - CS -