A természet csodálatos. Ön is az! Jöjjön, összehozom Önöket!

Ökotúra blog

Ökotúra blog

Boccaccio: A daru combja

2016. október 20. - Tárnai Csaba

14803031_535409696652598_1922750036_o.jpg

 Currado Gianfigliazzi, mint hallomásból valamennyien tudhatjátok, bőkezű és pompakedvelő nemes úr volt, lovagi életet élt, szüntelenül kutyákkal és sólymokkal szórakozott. Egyszer a sólymával zsákmányul ejtett egy darumadarat; mikor pedig látta, hogy a madár gyenge húsú és kövér, elküldte ezt kitűnő szakácsának, Chichibio-nak, és megüzente néki, hogy vacsorára süsse meg, és ízesen készítse el. Chichibio, kinek már a képéről is lerítt, mily nagy kópé, megfűszerezte a madarat, odatette a tűzre, és nagy gondosan sütni kezdette. Mikor pedig már majdnem pirosra sült, és pompás pecsenyeszag szállongott belőle, történt, hogy bejött a konyhába egy Brunetta nevezetű szomszédbeli kis fruska, kibe Chichibio fülig szerelmes volt; mikor meglátta a madarat, és megorrontotta a pecsenyeszagot, mézesmázos szavakkal kérte Chichibiót, adná neki annak egyik combját. Felelte is Chichibio:

  • Nem lehet, az a nemesúré.

Nem tetszett ez a felelet a lánynak, és mindent bevetett, hogy a combot megkaphassa.

Végezetül is Chichibio, nehogy magára haragítsa kedvesét, leszedte a darunak egyik combját, és odaadta neki. Mikor aztán feltálalta a féllábú darut Curradónak és vendégeinek, Currado elcsodálkozott rajta, hívatta Chichibiót, és megkérdezte, hová lett a darunak másik combja. A hazug velencei nyomban megfelelt:

– Uram, a darvaknak csak egy combjuk s egy lábuk vagyon.

Mondotta akkor Currado mérgesen:

– Már hogy az ördögbe volna egy combjuk meg egy lábuk? Hát talán nem láttam ezen kívül elég darvat életemben?

Chichibio tovább erősködött:

– De bizony úgy van, uram, amint én mondom, és ha akarod, eleven darvakon is megmutathatom neked.

Currado a vendégei előtt nem akarta tovább szaporítani a szót, hanem mondotta:

– Mivel azt mondod, hogy megmutatod az eleveneken, holott ilyesmit még soha nem láttam, de nem is hallottam, hát holnap látni akarom, s akkor megnyugszom; de esküszöm a Krisztus testére, hogy ha nem így vagyon, úgy elagyabugyáltatlak, hogy holtod napjáig megemlegetsz.

 Az este tehát nem esett több szó erről; másnap reggel, alighogy virradt, Currado, kinek az éjszakai nyugovás nem verte el haragját, még mindig nagy dühösen fölkelt, s parancsolta, hogy a lovakat elővezessék; és Chichibiót is lóra ültette, s magával vitte ama kis folyó felé, melynek partján reggelente rendszerint látni szokta a darvakat és szólott:

– Majd mindjárt meglátjuk, ki hazudott tegnap este, te vagy én?

Chichibio látta, hogy Currado haragja még mindig nem csillapodott, s hogy mostan bizonyítani kell hazugságát, de még nem is sejtette, hogyan vágja ki magát; hát kimondhatatlan rettegésben poroszkált Currado mögött, holott, ha lehetett volna, legszívesebben megszökött volna; de nem lehetett. Akár előre, akár hátra, akár oldalvást pislogott, úgy rémlett neki, hogy minden-minden, amit lát, csupa két lábon álló darumadár. De már közel értek a folyóhoz, midőn megpillantott annak partján vagy tizenkét darut, melyek mind féllábon álldogáltak, már ahogyan alvás közben szoktak. S minek előtte még Currado észrevette volna azokat, ő megmutatta neki és szólott:

– Most nyilván láthatod, uram, mely igazat szólottam tegnap este, hogy a darvaknak csak egy combjuk s egy lábuk vagyon; nézd csak ott álldogálnak.

Currado odanézett és szólott:

– Várj csak, majd megmutatom neked, hogy két lábuk vagyon.

Közelebb ment hát, és rájuk kiáltott a darvakra:

– Huss, huss!

Erre a kiáltásra a darvak leeresztették másik lábukat, néhány lépést futottak és elrepültek.

Currado tehát Chichibióhoz fordulván szólott:

– Hát most beszélj, pákosztos! Elhiszed-e, hogy két lábuk vagyon?

Chichibio szinte kővé dermedt, s maga sem tudta, mi sugallotta néki, de ekképpen felelt:

– Igen, uram, de tegnap este nem kiáltottál ám reá, hogy: Huss, huss! Mivelhogy ha rákiáltottál volna, az is éppen úgy kidugta volna a másik combját meg a másik lábát, mint ezek.

Curradónak megtetszett ez a visszavágás: minden haragja vidámságra és kacagásra enyhült, és szólott:

– Chichibio, igazad van, bizony rá kellett volna kiáltanom.

Ekképpen tehát Chichibio gyors és mulatságos visszavágásával megszabadult a büntetéstől, és megengesztelte gazdáját.

 (Révay József fordítása alapján)

VÁNDORLÁS

A vezérmadár dél óta vezette a darucsapatot a V alak csúcsán a levegőben. Ez már a negyedik őszi vándorlása volt.

Az első alkalom viszont, amikor becserélődhetett a repülő alakzat élére. Itt a legnehezebb, itt a legnagyobb a légellenállás. Csak ő kapja telibe a levegőt, mindenki más mögötte kisebb-nagyobb segítséggel repül. Váltották egymást, és most ő került az élre. Ilyenkor a vonal kissé megtörik, az eddigi első eggyel hátrébb kerül, és némi pihenéshez jut.

Nem ismerte, és a többiek sem, a légellenállás kifejezést. Ösztönösen cserélődtek az élen, de csak a tapasztalt madarak szűk köréből. Mert volt még valami, ami miatt a V alak csúcsa fontos. Ő irányított.

Pompás teste, amit a nyár második felében már az útra készített fel, jól szolgálta a vándorlást. Fiókaként még leghátul, vezetve haladt, engedelmeskedve az idősebbeknek, a szüleinek. Felszállt a csapattal, és leszállt, amikor a vezér lefelé irányította őket. Mindig nagyon várta a pihenést, és jelezte is előre, hogy kimerült. Különös hangja elvegyült a többiekében, de nem veszett el. Ködös őszi nappalokon az emberek felfelé fordított fejjel hallgatták.

Második évében már figyelte az alatta elsuhanó tájat, megjegyezte a tájékozódási pontokat. Összekapcsolta a fejében lévő mágneses tájékozódó szervvel, aminek működését nem érti senki.

Harmadik évben már készült a vezérségre. Közvetlenül a vezetők mögött repült, szemével bátorította az erősebbeket, hogy biztonságosan irányíthassák őt. Már nem elsőként dobta be a fáradság hangjait a közös kavalkádba.

És most eljött az ő ideje. Először repült saját fiókáival, akik a hátrébb mögötte úsztak a levegőben. Hallotta hangjukat, és hallotta vezértársai biztatását is, akik váltó tagokként közvetlenül mögötte haladtak. Lefelé nézett. Ismerős volt a táj, már hetedik alkalommal látta, a visszautakat is ide véve. De tavasszal mindig sietni kell, a költés sürgető parancsa nem enged hosszabb pihenést. Most más a helyzet. Az őszi vonulás hosszú táplálkozó szünetekkel folyik.

Tudta, hogy a következő nádas mögött tavaly jó élelemszerző földek voltak. Jelt adott az ereszkedésre. Kiáltott egyet, és ereszkedni kezdett. Mindent elsőként csinált. Életében először, egy csapat leszállásáról döntött.

A délután közepén jártak. A bágyadt októberi nap nem csinált erős felszálló légáramlatokat, kisebb örvények között simán megközelítették a talajt. Veszély nem látszott, a leszállást nem szakította meg. A hangok izgatottabbakká váltak mögötte, és a néhány tucat szárnypár suhogva fékezett alacsonyan. Elsőként az ő lába érintette a földet, futott egy kicsit, mögötte rendben leérkeztek a többiek.

Amikor összecsukta a szárnyát, a még idősebb társa melegen intett a szemével. Körülöttük rengeteg értékes mag.

Hátrafordult a többiek felé: - Csipegessetek…

 - CS -

DARUVONULÁS

DARUVONULÁSdaru-2.jpg

 

Tegnap délben befejeztem a Tokaj-hegyen a túravezetést, elbúcsúztam a külföldi csoporttól, és a Hortobágy felé vettem az irányt. Meg sem álltam a Balmazújváros előtti földekig, de ott nem lehetett nem megállni.

A környéken hemzsegtek a darvak. A táj hangos volt a kiáltásaiktól, minden irányban a hangjaik hallatszottak. kisebb csapatok a levegőben úsztak alacsonyan, mindig egy vezetővel az élen. Távolabb a szántóföldön nagyobb csoportban keresgéltek a földön. Az egyik irányban pont úgy, hogy mögöttük még távolabb egy marhacsorda legelészett, micsoda kép! A másik oldalon egy szürke sávot alkottak, ahogy csoportosultak a barna földön. 

"Krúgatásuk", ahogy a hangjukat nevezzük mi emberek, csupa információ lehet, csak mi nem értjük. A talajon lévők is figyelnek a repülésben lévőkre, a repülők is figyelek a lentiek mozgását. Az egész táj valami egységes, egybetartozó hálónak tűnt, amiben mindennek megvan a helye. Csak mi, az "értelmes ember" nem vesszük az adásaikat. 

Kisebb családok is elkülönülnek, nem olvadtak egybe egészen. Szülők vezetik eltérő színű, fakóbb de már anyányi idei fiókáikat. Sok száz méter az aurájuk velünk szemben, távcső kell hozzájuk. De azt aztán nem győztem forgatni

Délfelé tartanak, vonulásban vannak. Tudjuk, hogy idősebb társaik vezetik a V alakú repülést, a tarlókon ők mutatják a tapasztalatlanabbaknak a legjobb táplálkozóhelyeket. "A sokat látott hím a szemével jelezte a többieknek: gyertek, tavaly itt sok mag volt, nézzük meg" - Fekete István valahogy így írná ezt, csak ő egy egész novellában szögezné oda az olvasót a soraihoz.

Mi volt a legfőbb érzésem? Az, hogy milyen keveset tudunk erről a hálóról. Itt, ezen a másik hálón próbálok erről írni. Ez is bonyolult, lassan munkaeszköz. De csak az élőké csodálatos. 

- CS -

 

A holló

Negró, a holló párban élt a Hortobágyi Madárkórház röpdéjében. Elég tágas volt, már amennyire egy ketrecben tartott madárnak tágas lehet. Igazából egyetlen tér van, ami elég tágas egy egészséges madárnak. A kék ég. De ha egy madarat bármilyen okból nem szabad elengedni, akkor felelősen ketrecben tartjuk, és ott hasznos ismeretterjesztő célokra fogjuk.

Szóval, a párjával élt. Csakhogy a párja meggyógyult, és eljött az idő, amikor szabadon lehetett engedni. Felelős szakemberként nem is tehettek mást, elengedték. Negró egyedül maradt a ketrecben.

A gondozói először azt vették észre, hogy az ennivalója egy részét elássa. Gondolták, ez természetes is lehet. Gondol a szűkösebb napokra. Tudják mire gondolt Negró? A párjára.

negro.jpg

A szabadon engedett madár nem ment messzire, és nem távolodott el  párjától. Visszajár a ketrechez, és társalog Negróval. És akkor ő előhúzza az elásott falatokat, és a rácson keresztül, belülről kifelé, megkínálja a párját. Megeteti.

A gondozók mindig egy kicsit többet adnak neki... 

 

Fürj történet

FÜRJ TÖRTÉNET

barnafurj1.JPG

 

Az öt fürj kakas egymás mellett kelt. A tojásaik héja, amikben fejlődtek, össze is ért. Édestestvérek voltak, bár ez nem lett volna törvényszerű a népes állományban. Csak ők tudták még, hogy ők kakaskák. Az összeérő héjakon át gond nélkül kommunikáltak egymással. Na ezt sem értette egyetlen tenyésztő ember sem. Azt is egyeztették, hogy itt az idő, kifejlődtünk, törjük fel a héjat. Az emberek csak annyit láttak, hogy jéé, egyszerre kelnek, milyen véletlen...
Ismerték egymást, mielőtt megláthatták volna egymást. Még a kikelést követően is hunyorgó szemeik helyett egyéb érzékkeikkel tudtak egymásról. Egyikük más volt, mint a többi négy. Gyengébb, ezt már a tojásokban tudták. Az emberek ezt kelésgyengeségnek hívják. Számukra nincs oka, valójában nagyon is van. Ő a felszáradás utáni órákban nagyot küzdött önmagáért, de elvesztette ezt a küzdelmet. Néhány órát töltött a szemmel is látható világban, mielőtt a testét alkotó anyagot visszaadta a Körforgásnak. Négy kakaska maradt.
Ahogy teltek a napok, csibeként együtt maradtak a több százas állományban. Hangjuk bevésődött mindannyiukba, hullámaik alig különböztek egymástól. Még nem tudtak ártani senkinek, csőrük, karmuk puha volt. Csontjaik is mintha gumiból lettek volna, nekik sem lehetett könnyen sérülést okzni. Olyan aprók voltak, hogy egy nagyobb bogár a hátára vehette volna őket.
- Isten gondoskodik rólunk - csipogták. Meleget sugároz ránk azokból a berendezésekből, újra tölti az itatatóinkat. Nem tudták, mi az a hála érzés, de érezték, hogy ez igy van jól.
Nőttek, fejlődtek a fürjecskék, pihe tollaikat véglegesre váltották, legutoljára a farktollaikat. Egy este egy barna-vörhenyes bundás, villámgyors vendég jutott be egy pénzérme nagyságú résen közéjük. A menyét éhes volt, mégpedig meleg vérre. Kígyószerű mozgással cikázott, csinos ködmönében. A legközelebbi kakasra ugrott rá, egyenesen a torkának. A többiek csak nézték, hogy lefetyeli a kiömlő vért a bundás kisragadozó. A kavargó tömegben nem folytatta a vérengzést, eliszkolt. Hárman maradtak a sorstársak.
Hetek múla már bejáratott útvonalon közlekedtek a jól ismert etető, itató, és a pihenőhelyük között. Nem távolodtak el egymástól néhány méternél távolabb sohasem. Együtt lélegeztek, mindent tudtak a másikról.- Az Isten tölti fel minden nap az etetőnket - pislogtak egymásra. - Csak ő képes arra, hogy tápot teremtsen nekünk a semmiből, és megsemmisítse azokat a társainkat, akik néha elhullanak közöttünk. Bejön közénk, mindent elrendez, és kimegy. Az ő keze nyomán van az egész világunk.
Gazdájuk egy szép napon közéjük lépett, lehajolt, és egyiküket felemelte.
- Ez talán jó lesz! Mintha kövérebb lenne a többinél, vagy csak a tolla miatt?
- Jó lesz! - felelte mellette egy másik ember. Egyformák ezek...
A kiemelt kakas, mielőtt elérte volna az ivarérett kort, egy forró levesben végezte az asztalon, főtthús formájában. Még meg is dícsérték omlósságáért, zsengeségéért, no már nem őt, hanem a háziasszonyt. Bár a hatalmas fürjtömegben sok tojó és kakas volt, ők úgy érezték, hogy ketten maradtak.
Az egész állomány felnőtt. A tojók tojni kezdtek, a kakasok érdeklődni kezdtek a tojók iránt. Kezdetben esetlenül próbálkoztak, meg is kapták, hogy van még mit tanulnod kakaskám... Mindegyik hím egyre nagyobb háremet akart. Kizárólagos jogot formáltak egyre több tojóra. A szaporodás mindennél magasabb rendű késztetése kialakult bennük. Az állományban felosztásra került minden anyajelölt. Ám ekkor az erősebbek még nagyobb udvartartást akartak. Odacsíptek a mellettük próbálkozó kakasnak, és egyre több nyílt harcra került sor a másik nem birtoklásáért. Ősi ösztöntől hajtva mindegyik igyekezett a saját örökítő anyagát a lehető legtöbb nősténynek tovább adni.
Ezek a párharcok egyre komolyabbak lettek. Csúnyán verték egymást, repült a toll, kiserkent a vér.
A gyengébb kakasok elveszítették párjaikat, az erősebbeknek egyre nagyobb háremük lett. Különösen a két megmaradt jó barát járt elől a gyűjtésben. Idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek szembe egymassal.
A harcuk rettenetes volt. A nagyobb ököl nagyságú, szelidnek látszó madarak csatájában ömlött a vér. Valósággal megskalpolták egymást, mindketten kopaszok voltak nyaktól felfelé. Szemük bedagadt, mindegyikük már csak az egyik szemére látott. Szomorú látványt nyújtottak az egykori jóban - rosszban testvérek. Akik világra jöttük előtt segítették egymást, most úgy küzdöttek, hogy félő volt, csak az egyik maradhat élve.
Így is lett. Egyiküknek sok volt az elszenvedett sérülés és stressz, másnap reggel holtan találták az alomban.
Az utolsó jó barát az állomány királya lett, miután kivégezte utolsó komoly vetélytársát. Emberi szemmel kegyetlen, méltatlan leszámolás volt ez. Minden alsóbbrendű kakas rég behódolt neki. Büszkén járt körbe a többiek között, akik félre álltak előle. Az etetőhöz először ő férhetett hozzá, a tojók felkinálkoztak neki. Más kakasok csak suttyomban, távol tőle mertek kísérletet tenni a párásodásra egy-egy engedőbb tyúkocskával. Ha lebuktak, az alfa kakas kíméletlenül megtépte az illetőt. Élvezte a hatalmát, melyet kiharcolt magának.
Telt-múlt az idő, az egyidős fürj csapat lassan elérte tojástermelése csúcsát, majd hanyatlani kezdett. Amikor a tojások száma a kritikus szint alá csökkent, a gazda számolni kezdett. És ítéletet mondott kakasunk egész királyságáról: nem kell már.
A hivatali élő állat megsemmisitő szakember hozta a fekete zsákjait, vegyszereit, és munkához látott. Felszámolta kakasunk világát. Benne a büszke uralkodó teste eggyé vált az alantas népével. Eltűnt benne minden kicsi test, kakas vagy tojó, csak egy veszélyes hulladék tömeg maradt, amit szakszerűen kezelni kell. Messzire kerültek elszállításra, fertőtlenítő szerek közé.
Igy pusztult el az utolsó kakas.
Helyükön hamarosan napos fürj csibék fogadásának előkészületei folytak.
Hátul, a gazdaság végében, rejtve a vendégek szeme elől, volt a sitt. Egy hatalmas gödör, amibe a gazda beledobálta a szerves hulladékot, majd időnként földréteggel fedte be a vegyes anyagot. A gödör alján az egésznek a nedvessegtartalma összegyűlt, és találkozott. A napos korban ide hajlított első kakasé, a menyét által legyilkolt második maradványai, a kiöntött egykori ünnepi fürjleves maradéka, és a sérüléseibe belepusztult negyedik kakas teste. A gödör alján összegyűlt tápanyag a talajban egyesült a Körforgás részeként. Hullám, anyag, részecske ismerősként talált közös létet újra. Együtt voltak mind a négyen.
Csak a király nem.

Daru les

 

DARU

 

A Hortobágyot a darvak generációi évezredek óta használják vonuláskor pihenőhelyként.A Tisza még szélesen kalandozott a pusztában, az ember még nem is alakította át a tájat, sőt jelen sem volt, amikor a tapasztalt darumadarak a levegőben, a V repülési alak csúcsán, már mutatták a fiataloknak a leszállóhelyeket. Hogy aztán azok továbbadják majd, ha ők is a csúcsra jutnak.

A végeláthatatlan mocsárvilágban tavasszal csak rövid időre állnak meg, észak felé vonulva. Olyankor költéshez készülődnek a távoli tundrákon, olyankor sürgős...

De ősszel, kiegészülve az éves szaporulat fiataljaival, egész más a helyzet. Hosszasan elidőznek a Hortobágyon, a Tisza-tó környékén, szántóföldeken, mezőkön. Nappal táplálékot keresnek, éjjel "bokáig" érő vízben éjszakáznak biztonságban. A két terület között hajnalban és alkonyatkor csapatosan vonulnak. Azt figyeljük meg mi. Az a túra célja. Hangosan beszélgetve egymással, kavargó tömeget alkotva a nagy testű madarak. Titokzatos nyelvükön kommunikálva, melyet más sohasem fog érteni, csak ők.

Ha megérteni nem is, megfigyelni az európa-hírű jelenséget, megunhatatlan élmény! Minél többekkel szeretnénk megosztani. Annál több marad nekünk, túravezetőknek is belőle. Olyan ez, mint maga a szeretet.

darumadar_wild_lived.JPG 

süti beállítások módosítása