A természet csodálatos. Ön is az! Jöjjön, összehozom Önöket!

Ökotúra blog

Daru megfigyelés 6 varázsa a Hortobágyon

2018. szeptember 14. - Tárnai Csaba

A daru a Hortobágyi Nemzeti Park (Park) címerállata. Választása telitalálat volt. A térséghez, és az emberi kultúrához általában sok szálon kötődő madár ősszel olyan tömegben időzik a Hortobágyon, hogy megfigyelésük európai hírű programmá vált. Ezért szervezünk oda túrákat. Lássunk 6 okot, amiért ez lehetségessé vált:

 

1. Táplálkozóhely. A darvak napközben tágas legelőkön, réteken szerzik élelmüket. Főleg magvakat, rovarokat. Őrszemeik több száz méteres "aurát" tartanak a csapat körül. Ha a vezérnek jelzik a közeledő embert, akkor az felszállást vezényel a csapatnak, és már el is tűntek a látóhatáron. Érdekes, hogy az állatokat a pusztában legeltető gulyást, csikóst, juhászt (Hortobágy ősi rangsorában így leírva) egész közel engedik. A Hortobágy, a Park védett pusztái mindehhez kiválóan megfelelnek.

daru-2_1.jpg

 

2. Éjszakázó helyek. Az éjszakát tavakon, vízben állva töltik, legjobban a bokáig érő vizet kedvelik. Ott viszonylagos biztonságban töltik az éjszakát. Nem esznek halat, közömbösek a halállomány iránt a vízben. A Park évtizedek óta sokat tesz azért, hogy a helyi halastavak éjszakai menedékül szolgáljanak a darvaknak. Védik a környék nyugalmát, és vonulás előtt pl. bokáig leeresztik a vizet!

 

3. Útvonalba esünk. Vonuló madárként a darvak a telet Európa legdélebbi részein, illetve Észak-Afrikában, Dél-Ázsiában töltik. A tundrán költenek, főleg Oroszország, Finnország mocsaraiban, Észak-Európában. A kettő között ősszel dél felé, tavasszal észak felé vonulnak. Hortobágy útba esik. Ettől még nem feltétlenül állnának meg itt. Valamikor költöttek Magyarországon, a Hortobágyon is, de az emberi tevékenység elűzte őket. Nagy volt az öröm, amikor több, mint 100 év után, 2015-ben, egy bizonyított daru költés történt hazánkban, a helye hétpecsétes titok volt. Ma annak örülünk, hogy megállóhelyként használják hazánkat, és várjuk, hogy újra rendszeresen költsenek nálunk. Teszünk is érte, sokat.

22406556_1718986854810603_9034834918909318763_n.jpg

 

4.  Meglepő intelligencia. Ezek a madarak társas lények. Fejlett kommunikációjuk van, beszélgetnek egymással. Nagy élmény a leszálló darvak hangos kavalkádját hallgatni. A szakma szerint a daru krúgat. Tanulékony állat, és tudásukat általunk ismeretlen módon, tovább is adják a fiatalabbaknak. Vezért választanak a csapat élére, egy tapasztalt, idősebb madarat. Titkokkal teli, szervezett életet élnek, ami számos legenda és hagyomány forrása volt. Képzőművészetünk, irodalmunk, szóláskincsünk gyakori tárgya. Megfigyelésükhöz mindez sajátos misztikumot kölcsönöz...

 

5. Megközelíthetetlen. Mindig társaságban van. Az őrszemek váltják egymást. Egy daruhoz nem lehet odasétálni, és ő sem fog, ő aztán nem! Tavasszal is átvonulnak rajtunk, de nem időznek nálunk. Sietnek költeni, északra. Megfigyelésük tehát igen korlátozottan lehetséges térben és időben, és leginkább szakvezető, túravezető segítségével sikeres. Mivel leglátványosabb az alkonyati "behúzásuk" a tavakra, a program általában csodás alkonyati fényekkel, a közelgő éjszaka pusztai hangjaival is egybekötött. Igen komplex élmény!

22448125_1951240421822706_5308362458188623174_n.jpg

 

 6. Páratlan esemény. Az európai szürke daru (Grus Grus) védett, sebeszhető faj, európai állományát 260-280 ezer példányra becsülik. Ősszel a Hortobágyon, időjárástól függően néhány hétig, több, mint 100 ezer madár pihen vonulás közben, egyszerre. Pontosan persze nehéz megmondani. Nincs példa arra, hogy egy ilyen jelentőségű madár kontinensnyi állományának közel fele Magyarország egyetlen tájegységén egy időben jelen van! Ráadásul látványos csapatmozgásokat végez, és önmagában is nagytestű állat. Hiszen ugyanez egy verébnyi madár esetében kevéssé lenne feltűnő. Nem csoda tehát, hogy a megfigyelőknek, érdeklődőknek igazi csemege minden ősszel. 

 

Íme 6 ok, ami miatt a darumegfigyelés nemzetközi eseménnyé vált. Várjuk az őszt. Várjuk a darvakat, és az érdeklődőket. Összehozzuk őket! 

Túraélmény a Hochlantsch-csúcsra, a Medve-szurdokon át

Vadkecskék birodalmában

A Stájer hegyek Medve-szurdoka az egyik legnagyobb szurdok Ausztriában. Teljesítve a 700 m-es szintkülönbséget, a túrázók általában megelégszenek, és ez érthető, a felső végén lévő vendéglő elérésével. Általában...

A csoporttal bementünk a szurdokba. Volt köztünk egy édesanya két lányával, az egyik 16, a másik 8 éves. Ragyogó id, ideális túrakörülmények fogadtak. Egy magyar nagybuszos csoport velünk együtt kezdte meg a túrát, vidáman csiviteltünk velük. 

Élveztük a változatos szakaszokat. A nagyívű sziklapárkányokat, vízmosta öblöket a kőzetben, korábbi áradások nyomait. Már értjük, hogy miért van lezárva fél évig télen. A víz itt nem viccel, nem szerettem volna épp itt lenni, amikor azokat a fatörzseket egymásra halmozta... 

img_8806.JPG

Máshol mélységek felett haladt a kiépített út, Aztán alagútszerű homályban. A növényvilág mindenhol megvetette a lábát az állandóan párás környezetben. A patak dübörög, csobog, zúdul. Kattogtak a fényképezőgépek, kütyük, a tér minden irányába.

Teljestítettük a több mint 170 db fahidat és lépcsőt, a közel 3000 lépcsőfokot. A csapat alig szóródott szét, a szurdok felső kijáratánál lévő vendéglőnél (tengerszint felett 1209 m) találkoztunk. Volna. De nem sokkal előtte a csoportból 5 vendég úgy döntött, hogy a Medve nem elég. Nekik a Hochlantsch-csúcs (1722 m) is kell. Még 500 m szint. Köztük a 8 éves kislány!

Mit tesz ilyenkor az egyszeri túravezető? Teljesíti mindkét csoportrész kívánságát. Marad a vendéglőnél az egyik résszel, és útba igazítja a csúcshoz a másik részt. Miért nem megy a túravezető is velük? Két bennfentes szakmai ok röviden: Nem hagyjuk magára a vendéglőnél maradókat, és igyekszünk nem elfáradni teljesen (pl. én vezetek, amíg a vendég alhat hazafelé a kisbuszban, valamint képesnek kell maradnom segíteni a vendégeknek egész nap folyamán, váratlanság esetén). 

Mikor újra egyesült a csapat, az 5 vendég egészségesen elfáradva, elragadtatottan beszélt a csúcsról. Mutatták a fényképeket, videókat, panorámákat, egymást a tetőn, és a - vadkecskéket. Igen, leereszkedés közben már alkonyathoz közel, egy kis csapat alpesi kőszáli kecske, röviden vadkecske (Capra Ibex) legelészett a réten, a túraösvényhez közel. Amíg el nem riadtak vissza a sűrűbe, fényképeket és rövid videót tudtak készíteni róluk. Megkapó élmény viszonylag nagy magasságban, ezekkel a rejtett életmódú, félénk, csupa izom ősi állatokkal találkozni. A hegy jutalma volt ez, az 5-öknek. 

vadkecskek_2.jpg

Minden túratársunk emlékezetes élményekkel gazdagodott. A 8 éves kislány? Simán végigment, hazafelé pedig édesen aludt a kisbuszban. Ki tudja, melyik túraélményt álmodta újra...

 

A vadkecskés video az FB oldalunkon: https://www.facebook.com/topkotojeltura.hu/

ÖKÖRNYÁL

img_20161028_153223.jpg 

Az októberi szélben még a településeken is látunk a levegőben szálló finom vagy összecsomósodott fonalakat. De mik ezek, honnan kerülnek a lebegőbe?

Hasonló fonalak, mint a pókháló szálai. És ezeket is pókok készítik.

A petékből kikelő pici pókok szétszélednek, de élőhelyükön nem jut mindegyiküknek táplálék, tér. Az mindenek előtt álló fajfenntartási ösztönük is arra készteti őket, hogy genetikai anyagukat szétszórják, távol szaporodjanak. Ezért vitorlát készítenek, és elszállnak.

Októberben, amikor a nappalok már rövidebbek mint a sötét órák és lehűlt a levegő, egy szeles napon felmásznak egy ág csúcsára. Pókfonalat eresztenek mirigyeikből, és bele kapaszkodnak. A légmozgás elviszi őket a szülői „háztól”. A fonál ragadós, ahogy a háló is az. Egyszer bele akad valamibe, és ott megáll. A kis pók új területet szerzett magának. A többi az életrevalóságán múlik. Nem biztos, hogy a birtokba vett területen új hálót tud készíteni, és táplálékot szerezni. Abban sem lehet biztos, hogy van-e ott táplálék? Az új helyen többféleképpen része lehet az élet hálójának.

Maga is táplálék lehet, egy sereg gerinces állat fő táplálékai az apró pókok. Ragadozóként pedig ő avatkozik be a helyi rovarvilág egyensúlyába, szabályozva egyes túlszaporodott fajok állományát. Aztán egyszer csak lesz ott egy ellenkező nemű csinos pókocska, akit ki tudja, hogy honnan sodort oda a szél, szó szerint.

A kis állatok nem egyszerre indulnak. Másik nap más uralkodó széliránnyal a testvére már más irányba indul. Leparkolt járműveiket, vitorláikat pedig mindenfelé láthatjuk. És persze szegény ökrökhöz semmi köze.

Láttak már 2.000 méterrel a földfelszín felett is ökörnyálat.

 

- CS -

FŰZFA

fuzfa.jpg

 

FŰZFA

 

A fűzfa a holtág szélén állt, nem is lehetett megkerülni, csak vizes lábbal.

Vén volt, feszegette a fűzfa lét határát. Bár ezt nehéz megállapítani, mert ki mondja meg, hogy meddig él egy fa?  Az ágainak nagy része mindenesetre már száraz volt, egy kis részük hozott még zöld leveleket.

Csak álltam és néztem. Régi emlékek törtek rám. Kamaszként felmásztam rá, mert egyik odújában csókafészek volt. Lenyűgözve figyeltem, ahogy növekednek benne a fiókák, ugyanis még tojás állapotukban voltak, amikor felfedeztem őket. Valamelyik szülőjük (ezek elég egyformák) a frászt hozta rám, majd’ leestem a fáról rémületemben, amikor kivágódott az odú nyílásán. Persze ő is ijedt volt. Várt a tojásokon, amíg lehetett, aztán menekült. Így fedeztem fel a négy kékeszöld alapon pettyezett, meleg tojást. Igen, akkor megtapogattam őket. Ennek több mint 30 éve.

Álltam a fánál. A törzs sokkal vastagabb lett, de a belseje szinte teljesen hiányzott, kikorhadt. Egy vastag száraz felső ága letört, de nem tudott leesni a földre, a többi ág tartotta odafönt. Emlékműnek tűnt, saját és az én kamaszkorom emlékművének. Alatta pokrócot terítettem le régen, ráfeküdtem. Tetejéből madarakat távcsöveztem. Ja, és a csókák növekedését figyeltem. Semmilyen mobil app, konzolos játék nem pótolja ma azt, ahogyan minden nap kiosontam a fa alá, felmásztam, és követtem, hogy kibújnak a tojásból a csókafiókák, aztán növekednek, fejlődnek, tollasodnak. Egyszer egy randa fülesbaglyot is elkergettem a fáról, pedig törődik is az egy csókafészekkel! De én felelősnek éreztem magam a „gyerekeimért”. A csókapár gyakran foglal el korábban bagoly által lakott fészket, lehet, hogy egy korábbi albérlő volt. Aztán eljött a nap, amikor már a környező ágakon szétülve találtam őket, szűk lett a fészek. A következő napon pedig, eltűntek.

A környéken mindig láttam több csókát is, de azok fészkét nem találtam meg. Később a csapatba verődött madarak között próbáltam az „enyéimet”megtalálni, de olyan egyformák…

Álltam a fa előtt. Itt-ott néhány taplógomba látszódott rajta. Odúnak már nem tudott volna otthont adni, mállott, de egy jó negyede még zöld volt. Tehát mégis élt. Aztán felfedeztem rajta egy harkály nyomait is, amint rovarok után kutatott vésőszerű csőrével. Szóval lárváknak, rovaroknak is védelmet ad! Fent pókháló is csillogott az alacsonyan járó nap fényében. Egész kis életközösség. Mégis él ez a fa!

Még szívja a vizet, anyagát rovarok és gombák hasznosítják. Még ha kidől is egyszer, akkor is így lesz.

 

Tényleg, ki mondja meg, hogy meddig él egy fa? És meddig él egy emlék…

 

- CS -

Feketerigók

blackbird-male-and-female-feeding-on-apples.jpg

 

Nagymama sokat beszélt a feketerigókhoz. Mélybarna szemükből történeteket olvasott ki tavalyi fészkelésekről, fiókanevelésről, héjatámadásról. Sokat etette őket, minden hónapban, vagyis akár szükségük volt rá, akár nem. Neki volt rá szüksége.

Figyelte őket, mégpedig közelről, mert nagyon bizalmasak voltak hozzá. Sokat megélt kezével kukacokat, élőeleséget szórt a muskátlis ládák földjére, onnan szépen felszedegették a rigók. Mesélte, hogy a háborúban is etette őket. Aztán előfordult, hogy a némelyik kedvencét más ember befogta és megsütötte, mert a háború új szokásokra készteti az embert – mondta.

Utána évtizedeken át a gyerekeinek biztosította az élelmet, és a – rigóknak. Sokat beszélt hozzájuk, és a madarak félrefordított fejjel hallgatták. De mamának is volt mit hallgatnia, mert olyan fütyülő koncerteket még senki emberfia nem kapott, mint ő jutalmul. Nyáron már hajnali 4-től is, de nem bánta.

Odahozták a serdülő fiaikat is. Mama tudta, hogy nem bemutatni akarták őket, hanem a táplálék lelőhelyet mutatták nekik, de nem bánta. Generációk nőttek fel a szeme előtt.

Sosem hagyták el. Órákig ült gondolataiba mélyedve közöttük. Erősebb teleken biztos, hogy sokuk életét megmentette az, hogy számíthattak az etetésére. Sosem volt beteg, nem engedte ez a feladat.

Büszkén mutogatta gyerekeinek, unokáinak a szárnyas népséget az erkély körül.

Aztán mamának is eljött az idő, amikor testének anyagát vissza kellett adnia az örök körforgásnak, és biz’ isten nem bánta volna, ha olyan kukacok lepik el, amiket aztán a rigók felcsipegetnek. Ez az élet rendje. Eltemettük, és a temetőben a szomszédos sírról átkúszott egy borostyán növény mama sírjára. Nem vágtam le, és amikor a szomszéd sír gondozója kiirtotta, mamánál gyökeret eresztett az átkúszott szár, és körülfonta a hideg követ. Bokrosodott, télen is zöld volt, és a következő tavasszal egy barna csomóra lettem figyelmes a sötétzöld levelek között.

Egy feketerigó fészek volt az.

 

Boccaccio: A daru combja

14803031_535409696652598_1922750036_o.jpg

 Currado Gianfigliazzi, mint hallomásból valamennyien tudhatjátok, bőkezű és pompakedvelő nemes úr volt, lovagi életet élt, szüntelenül kutyákkal és sólymokkal szórakozott. Egyszer a sólymával zsákmányul ejtett egy darumadarat; mikor pedig látta, hogy a madár gyenge húsú és kövér, elküldte ezt kitűnő szakácsának, Chichibio-nak, és megüzente néki, hogy vacsorára süsse meg, és ízesen készítse el. Chichibio, kinek már a képéről is lerítt, mily nagy kópé, megfűszerezte a madarat, odatette a tűzre, és nagy gondosan sütni kezdette. Mikor pedig már majdnem pirosra sült, és pompás pecsenyeszag szállongott belőle, történt, hogy bejött a konyhába egy Brunetta nevezetű szomszédbeli kis fruska, kibe Chichibio fülig szerelmes volt; mikor meglátta a madarat, és megorrontotta a pecsenyeszagot, mézesmázos szavakkal kérte Chichibiót, adná neki annak egyik combját. Felelte is Chichibio:

  • Nem lehet, az a nemesúré.

Nem tetszett ez a felelet a lánynak, és mindent bevetett, hogy a combot megkaphassa.

Végezetül is Chichibio, nehogy magára haragítsa kedvesét, leszedte a darunak egyik combját, és odaadta neki. Mikor aztán feltálalta a féllábú darut Curradónak és vendégeinek, Currado elcsodálkozott rajta, hívatta Chichibiót, és megkérdezte, hová lett a darunak másik combja. A hazug velencei nyomban megfelelt:

– Uram, a darvaknak csak egy combjuk s egy lábuk vagyon.

Mondotta akkor Currado mérgesen:

– Már hogy az ördögbe volna egy combjuk meg egy lábuk? Hát talán nem láttam ezen kívül elég darvat életemben?

Chichibio tovább erősködött:

– De bizony úgy van, uram, amint én mondom, és ha akarod, eleven darvakon is megmutathatom neked.

Currado a vendégei előtt nem akarta tovább szaporítani a szót, hanem mondotta:

– Mivel azt mondod, hogy megmutatod az eleveneken, holott ilyesmit még soha nem láttam, de nem is hallottam, hát holnap látni akarom, s akkor megnyugszom; de esküszöm a Krisztus testére, hogy ha nem így vagyon, úgy elagyabugyáltatlak, hogy holtod napjáig megemlegetsz.

 Az este tehát nem esett több szó erről; másnap reggel, alighogy virradt, Currado, kinek az éjszakai nyugovás nem verte el haragját, még mindig nagy dühösen fölkelt, s parancsolta, hogy a lovakat elővezessék; és Chichibiót is lóra ültette, s magával vitte ama kis folyó felé, melynek partján reggelente rendszerint látni szokta a darvakat és szólott:

– Majd mindjárt meglátjuk, ki hazudott tegnap este, te vagy én?

Chichibio látta, hogy Currado haragja még mindig nem csillapodott, s hogy mostan bizonyítani kell hazugságát, de még nem is sejtette, hogyan vágja ki magát; hát kimondhatatlan rettegésben poroszkált Currado mögött, holott, ha lehetett volna, legszívesebben megszökött volna; de nem lehetett. Akár előre, akár hátra, akár oldalvást pislogott, úgy rémlett neki, hogy minden-minden, amit lát, csupa két lábon álló darumadár. De már közel értek a folyóhoz, midőn megpillantott annak partján vagy tizenkét darut, melyek mind féllábon álldogáltak, már ahogyan alvás közben szoktak. S minek előtte még Currado észrevette volna azokat, ő megmutatta neki és szólott:

– Most nyilván láthatod, uram, mely igazat szólottam tegnap este, hogy a darvaknak csak egy combjuk s egy lábuk vagyon; nézd csak ott álldogálnak.

Currado odanézett és szólott:

– Várj csak, majd megmutatom neked, hogy két lábuk vagyon.

Közelebb ment hát, és rájuk kiáltott a darvakra:

– Huss, huss!

Erre a kiáltásra a darvak leeresztették másik lábukat, néhány lépést futottak és elrepültek.

Currado tehát Chichibióhoz fordulván szólott:

– Hát most beszélj, pákosztos! Elhiszed-e, hogy két lábuk vagyon?

Chichibio szinte kővé dermedt, s maga sem tudta, mi sugallotta néki, de ekképpen felelt:

– Igen, uram, de tegnap este nem kiáltottál ám reá, hogy: Huss, huss! Mivelhogy ha rákiáltottál volna, az is éppen úgy kidugta volna a másik combját meg a másik lábát, mint ezek.

Curradónak megtetszett ez a visszavágás: minden haragja vidámságra és kacagásra enyhült, és szólott:

– Chichibio, igazad van, bizony rá kellett volna kiáltanom.

Ekképpen tehát Chichibio gyors és mulatságos visszavágásával megszabadult a büntetéstől, és megengesztelte gazdáját.

 (Révay József fordítása alapján)

VÁNDORLÁS

A vezérmadár dél óta vezette a darucsapatot a V alak csúcsán a levegőben. Ez már a negyedik őszi vándorlása volt.

Az első alkalom viszont, amikor becserélődhetett a repülő alakzat élére. Itt a legnehezebb, itt a legnagyobb a légellenállás. Csak ő kapja telibe a levegőt, mindenki más mögötte kisebb-nagyobb segítséggel repül. Váltották egymást, és most ő került az élre. Ilyenkor a vonal kissé megtörik, az eddigi első eggyel hátrébb kerül, és némi pihenéshez jut.

Nem ismerte, és a többiek sem, a légellenállás kifejezést. Ösztönösen cserélődtek az élen, de csak a tapasztalt madarak szűk köréből. Mert volt még valami, ami miatt a V alak csúcsa fontos. Ő irányított.

Pompás teste, amit a nyár második felében már az útra készített fel, jól szolgálta a vándorlást. Fiókaként még leghátul, vezetve haladt, engedelmeskedve az idősebbeknek, a szüleinek. Felszállt a csapattal, és leszállt, amikor a vezér lefelé irányította őket. Mindig nagyon várta a pihenést, és jelezte is előre, hogy kimerült. Különös hangja elvegyült a többiekében, de nem veszett el. Ködös őszi nappalokon az emberek felfelé fordított fejjel hallgatták.

Második évében már figyelte az alatta elsuhanó tájat, megjegyezte a tájékozódási pontokat. Összekapcsolta a fejében lévő mágneses tájékozódó szervvel, aminek működését nem érti senki.

Harmadik évben már készült a vezérségre. Közvetlenül a vezetők mögött repült, szemével bátorította az erősebbeket, hogy biztonságosan irányíthassák őt. Már nem elsőként dobta be a fáradság hangjait a közös kavalkádba.

És most eljött az ő ideje. Először repült saját fiókáival, akik a hátrébb mögötte úsztak a levegőben. Hallotta hangjukat, és hallotta vezértársai biztatását is, akik váltó tagokként közvetlenül mögötte haladtak. Lefelé nézett. Ismerős volt a táj, már hetedik alkalommal látta, a visszautakat is ide véve. De tavasszal mindig sietni kell, a költés sürgető parancsa nem enged hosszabb pihenést. Most más a helyzet. Az őszi vonulás hosszú táplálkozó szünetekkel folyik.

Tudta, hogy a következő nádas mögött tavaly jó élelemszerző földek voltak. Jelt adott az ereszkedésre. Kiáltott egyet, és ereszkedni kezdett. Mindent elsőként csinált. Életében először, egy csapat leszállásáról döntött.

A délután közepén jártak. A bágyadt októberi nap nem csinált erős felszálló légáramlatokat, kisebb örvények között simán megközelítették a talajt. Veszély nem látszott, a leszállást nem szakította meg. A hangok izgatottabbakká váltak mögötte, és a néhány tucat szárnypár suhogva fékezett alacsonyan. Elsőként az ő lába érintette a földet, futott egy kicsit, mögötte rendben leérkeztek a többiek.

Amikor összecsukta a szárnyát, a még idősebb társa melegen intett a szemével. Körülöttük rengeteg értékes mag.

Hátrafordult a többiek felé: - Csipegessetek…

 - CS -

DARUVONULÁS

DARUVONULÁSdaru-2.jpg

 

Tegnap délben befejeztem a Tokaj-hegyen a túravezetést, elbúcsúztam a külföldi csoporttól, és a Hortobágy felé vettem az irányt. Meg sem álltam a Balmazújváros előtti földekig, de ott nem lehetett nem megállni.

A környéken hemzsegtek a darvak. A táj hangos volt a kiáltásaiktól, minden irányban a hangjaik hallatszottak. kisebb csapatok a levegőben úsztak alacsonyan, mindig egy vezetővel az élen. Távolabb a szántóföldön nagyobb csoportban keresgéltek a földön. Az egyik irányban pont úgy, hogy mögöttük még távolabb egy marhacsorda legelészett, micsoda kép! A másik oldalon egy szürke sávot alkottak, ahogy csoportosultak a barna földön. 

"Krúgatásuk", ahogy a hangjukat nevezzük mi emberek, csupa információ lehet, csak mi nem értjük. A talajon lévők is figyelnek a repülésben lévőkre, a repülők is figyelek a lentiek mozgását. Az egész táj valami egységes, egybetartozó hálónak tűnt, amiben mindennek megvan a helye. Csak mi, az "értelmes ember" nem vesszük az adásaikat. 

Kisebb családok is elkülönülnek, nem olvadtak egybe egészen. Szülők vezetik eltérő színű, fakóbb de már anyányi idei fiókáikat. Sok száz méter az aurájuk velünk szemben, távcső kell hozzájuk. De azt aztán nem győztem forgatni

Délfelé tartanak, vonulásban vannak. Tudjuk, hogy idősebb társaik vezetik a V alakú repülést, a tarlókon ők mutatják a tapasztalatlanabbaknak a legjobb táplálkozóhelyeket. "A sokat látott hím a szemével jelezte a többieknek: gyertek, tavaly itt sok mag volt, nézzük meg" - Fekete István valahogy így írná ezt, csak ő egy egész novellában szögezné oda az olvasót a soraihoz.

Mi volt a legfőbb érzésem? Az, hogy milyen keveset tudunk erről a hálóról. Itt, ezen a másik hálón próbálok erről írni. Ez is bonyolult, lassan munkaeszköz. De csak az élőké csodálatos. 

- CS -

 

A holló

Negró, a holló párban élt a Hortobágyi Madárkórház röpdéjében. Elég tágas volt, már amennyire egy ketrecben tartott madárnak tágas lehet. Igazából egyetlen tér van, ami elég tágas egy egészséges madárnak. A kék ég. De ha egy madarat bármilyen okból nem szabad elengedni, akkor felelősen ketrecben tartjuk, és ott hasznos ismeretterjesztő célokra fogjuk.

Szóval, a párjával élt. Csakhogy a párja meggyógyult, és eljött az idő, amikor szabadon lehetett engedni. Felelős szakemberként nem is tehettek mást, elengedték. Negró egyedül maradt a ketrecben.

A gondozói először azt vették észre, hogy az ennivalója egy részét elássa. Gondolták, ez természetes is lehet. Gondol a szűkösebb napokra. Tudják mire gondolt Negró? A párjára.

negro.jpg

A szabadon engedett madár nem ment messzire, és nem távolodott el  párjától. Visszajár a ketrechez, és társalog Negróval. És akkor ő előhúzza az elásott falatokat, és a rácson keresztül, belülről kifelé, megkínálja a párját. Megeteti.

A gondozók mindig egy kicsit többet adnak neki... 

 

Fürj történet

FÜRJ TÖRTÉNET

barnafurj1.JPG

 

Az öt fürj kakas egymás mellett kelt. A tojásaik héja, amikben fejlődtek, össze is ért. Édestestvérek voltak, bár ez nem lett volna törvényszerű a népes állományban. Csak ők tudták még, hogy ők kakaskák. Az összeérő héjakon át gond nélkül kommunikáltak egymással. Na ezt sem értette egyetlen tenyésztő ember sem. Azt is egyeztették, hogy itt az idő, kifejlődtünk, törjük fel a héjat. Az emberek csak annyit láttak, hogy jéé, egyszerre kelnek, milyen véletlen...
Ismerték egymást, mielőtt megláthatták volna egymást. Még a kikelést követően is hunyorgó szemeik helyett egyéb érzékkeikkel tudtak egymásról. Egyikük más volt, mint a többi négy. Gyengébb, ezt már a tojásokban tudták. Az emberek ezt kelésgyengeségnek hívják. Számukra nincs oka, valójában nagyon is van. Ő a felszáradás utáni órákban nagyot küzdött önmagáért, de elvesztette ezt a küzdelmet. Néhány órát töltött a szemmel is látható világban, mielőtt a testét alkotó anyagot visszaadta a Körforgásnak. Négy kakaska maradt.
Ahogy teltek a napok, csibeként együtt maradtak a több százas állományban. Hangjuk bevésődött mindannyiukba, hullámaik alig különböztek egymástól. Még nem tudtak ártani senkinek, csőrük, karmuk puha volt. Csontjaik is mintha gumiból lettek volna, nekik sem lehetett könnyen sérülést okzni. Olyan aprók voltak, hogy egy nagyobb bogár a hátára vehette volna őket.
- Isten gondoskodik rólunk - csipogták. Meleget sugároz ránk azokból a berendezésekből, újra tölti az itatatóinkat. Nem tudták, mi az a hála érzés, de érezték, hogy ez igy van jól.
Nőttek, fejlődtek a fürjecskék, pihe tollaikat véglegesre váltották, legutoljára a farktollaikat. Egy este egy barna-vörhenyes bundás, villámgyors vendég jutott be egy pénzérme nagyságú résen közéjük. A menyét éhes volt, mégpedig meleg vérre. Kígyószerű mozgással cikázott, csinos ködmönében. A legközelebbi kakasra ugrott rá, egyenesen a torkának. A többiek csak nézték, hogy lefetyeli a kiömlő vért a bundás kisragadozó. A kavargó tömegben nem folytatta a vérengzést, eliszkolt. Hárman maradtak a sorstársak.
Hetek múla már bejáratott útvonalon közlekedtek a jól ismert etető, itató, és a pihenőhelyük között. Nem távolodtak el egymástól néhány méternél távolabb sohasem. Együtt lélegeztek, mindent tudtak a másikról.- Az Isten tölti fel minden nap az etetőnket - pislogtak egymásra. - Csak ő képes arra, hogy tápot teremtsen nekünk a semmiből, és megsemmisítse azokat a társainkat, akik néha elhullanak közöttünk. Bejön közénk, mindent elrendez, és kimegy. Az ő keze nyomán van az egész világunk.
Gazdájuk egy szép napon közéjük lépett, lehajolt, és egyiküket felemelte.
- Ez talán jó lesz! Mintha kövérebb lenne a többinél, vagy csak a tolla miatt?
- Jó lesz! - felelte mellette egy másik ember. Egyformák ezek...
A kiemelt kakas, mielőtt elérte volna az ivarérett kort, egy forró levesben végezte az asztalon, főtthús formájában. Még meg is dícsérték omlósságáért, zsengeségéért, no már nem őt, hanem a háziasszonyt. Bár a hatalmas fürjtömegben sok tojó és kakas volt, ők úgy érezték, hogy ketten maradtak.
Az egész állomány felnőtt. A tojók tojni kezdtek, a kakasok érdeklődni kezdtek a tojók iránt. Kezdetben esetlenül próbálkoztak, meg is kapták, hogy van még mit tanulnod kakaskám... Mindegyik hím egyre nagyobb háremet akart. Kizárólagos jogot formáltak egyre több tojóra. A szaporodás mindennél magasabb rendű késztetése kialakult bennük. Az állományban felosztásra került minden anyajelölt. Ám ekkor az erősebbek még nagyobb udvartartást akartak. Odacsíptek a mellettük próbálkozó kakasnak, és egyre több nyílt harcra került sor a másik nem birtoklásáért. Ősi ösztöntől hajtva mindegyik igyekezett a saját örökítő anyagát a lehető legtöbb nősténynek tovább adni.
Ezek a párharcok egyre komolyabbak lettek. Csúnyán verték egymást, repült a toll, kiserkent a vér.
A gyengébb kakasok elveszítették párjaikat, az erősebbeknek egyre nagyobb háremük lett. Különösen a két megmaradt jó barát járt elől a gyűjtésben. Idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek szembe egymassal.
A harcuk rettenetes volt. A nagyobb ököl nagyságú, szelidnek látszó madarak csatájában ömlött a vér. Valósággal megskalpolták egymást, mindketten kopaszok voltak nyaktól felfelé. Szemük bedagadt, mindegyikük már csak az egyik szemére látott. Szomorú látványt nyújtottak az egykori jóban - rosszban testvérek. Akik világra jöttük előtt segítették egymást, most úgy küzdöttek, hogy félő volt, csak az egyik maradhat élve.
Így is lett. Egyiküknek sok volt az elszenvedett sérülés és stressz, másnap reggel holtan találták az alomban.
Az utolsó jó barát az állomány királya lett, miután kivégezte utolsó komoly vetélytársát. Emberi szemmel kegyetlen, méltatlan leszámolás volt ez. Minden alsóbbrendű kakas rég behódolt neki. Büszkén járt körbe a többiek között, akik félre álltak előle. Az etetőhöz először ő férhetett hozzá, a tojók felkinálkoztak neki. Más kakasok csak suttyomban, távol tőle mertek kísérletet tenni a párásodásra egy-egy engedőbb tyúkocskával. Ha lebuktak, az alfa kakas kíméletlenül megtépte az illetőt. Élvezte a hatalmát, melyet kiharcolt magának.
Telt-múlt az idő, az egyidős fürj csapat lassan elérte tojástermelése csúcsát, majd hanyatlani kezdett. Amikor a tojások száma a kritikus szint alá csökkent, a gazda számolni kezdett. És ítéletet mondott kakasunk egész királyságáról: nem kell már.
A hivatali élő állat megsemmisitő szakember hozta a fekete zsákjait, vegyszereit, és munkához látott. Felszámolta kakasunk világát. Benne a büszke uralkodó teste eggyé vált az alantas népével. Eltűnt benne minden kicsi test, kakas vagy tojó, csak egy veszélyes hulladék tömeg maradt, amit szakszerűen kezelni kell. Messzire kerültek elszállításra, fertőtlenítő szerek közé.
Igy pusztult el az utolsó kakas.
Helyükön hamarosan napos fürj csibék fogadásának előkészületei folytak.
Hátul, a gazdaság végében, rejtve a vendégek szeme elől, volt a sitt. Egy hatalmas gödör, amibe a gazda beledobálta a szerves hulladékot, majd időnként földréteggel fedte be a vegyes anyagot. A gödör alján az egésznek a nedvessegtartalma összegyűlt, és találkozott. A napos korban ide hajlított első kakasé, a menyét által legyilkolt második maradványai, a kiöntött egykori ünnepi fürjleves maradéka, és a sérüléseibe belepusztult negyedik kakas teste. A gödör alján összegyűlt tápanyag a talajban egyesült a Körforgás részeként. Hullám, anyag, részecske ismerősként talált közös létet újra. Együtt voltak mind a négyen.
Csak a király nem.