FŰZFA

A fűzfa a holtág szélén állt, nem is lehetett megkerülni, csak vizes lábbal.

Vén volt, feszegette a fűzfa lét határát. Bár ezt nehéz megállapítani, mert ki mondja meg, hogy meddig él egy fa?  Az ágainak nagy része mindenesetre már száraz volt, egy kis részük hozott még zöld leveleket.

Csak álltam és néztem. Régi emlékek törtek rám. Kamaszként felmásztam rá, mert egyik odújában csókafészek volt. Lenyűgözve figyeltem, ahogy növekednek benne a fiókák, ugyanis még tojás állapotukban voltak, amikor felfedeztem őket. Valamelyik szülőjük (ezek elég egyformák) a frászt hozta rám, majd’ leestem a fáról rémületemben, amikor kivágódott az odú nyílásán. Persze ő is ijedt volt. Várt a tojásokon, amíg lehetett, aztán menekült. Így fedeztem fel a négy kékeszöld alapon pettyezett, meleg tojást. Igen, akkor megtapogattam őket. Ennek több mint 30 éve.

Álltam a fánál. A törzs sokkal vastagabb lett, de a belseje szinte teljesen hiányzott, kikorhadt. Egy vastag száraz felső ága letört, de nem tudott leesni a földre, a többi ág tartotta odafönt. Emlékműnek tűnt, saját és az én kamaszkorom emlékművének. Alatta pokrócot terítettem le régen, ráfeküdtem. Tetejéből madarakat távcsöveztem. Ja, és a csókák növekedését figyeltem. Semmilyen mobil app, konzolos játék nem pótolja ma azt, ahogyan minden nap kiosontam a fa alá, felmásztam, és követtem, hogy kibújnak a tojásból a csókafiókák, aztán növekednek, fejlődnek, tollasodnak. Egyszer egy randa fülesbaglyot is elkergettem a fáról, pedig törődik is az egy csókafészekkel! De én felelősnek éreztem magam a „gyerekeimért”. A csókapár gyakran foglal el korábban bagoly által lakott fészket, lehet, hogy egy korábbi albérlő volt. Aztán eljött a nap, amikor már a környező ágakon szétülve találtam őket, szűk lett a fészek. A következő napon pedig, eltűntek.

A környéken mindig láttam több csókát is, de azok fészkét nem találtam meg. Később a csapatba verődött madarak között próbáltam az „enyéimet”megtalálni, de olyan egyformák…

Álltam a fa előtt. Itt-ott néhány taplógomba látszódott rajta. Odúnak már nem tudott volna otthont adni, mállott, de egy jó negyede még zöld volt. Tehát mégis élt. Aztán felfedeztem rajta egy harkály nyomait is, amint rovarok után kutatott vésőszerű csőrével. Szóval lárváknak, rovaroknak is védelmet ad! Fent pókháló is csillogott az alacsonyan járó nap fényében. Egész kis életközösség. Mégis él ez a fa!

Még szívja a vizet, anyagát rovarok és gombák hasznosítják. Még ha kidől is egyszer, akkor is így lesz.

Tényleg, ki mondja meg, hogy meddig él egy fa? És meddig él egy emlék…

- CS -