Az októberi szélben még a településeken is látunk a levegőben szálló finom vagy összecsomósodott fonalakat. De mik ezek, honnan kerülnek a lebegőbe?

Hasonló fonalak, mint a pókháló szálai. És ezeket is pókok készítik.

A petékből kikelő pici pókok szétszélednek, de élőhelyükön nem jut mindegyiküknek táplálék, tér. Az mindenek előtt álló fajfenntartási ösztönük is arra készteti őket, hogy genetikai anyagukat szétszórják, távol szaporodjanak. Ezért vitorlát készítenek, és elszállnak.

Októberben, amikor a nappalok már rövidebbek mint a sötét órák és lehűlt a levegő, egy szeles napon felmásznak egy ág csúcsára. Pókfonalat eresztenek mirigyeikből, és bele kapaszkodnak. A légmozgás elviszi őket a szülői „háztól”. A fonál ragadós, ahogy a háló is az. Egyszer bele akad valamibe, és ott megáll. A kis pók új területet szerzett magának. A többi az életrevalóságán múlik. Nem biztos, hogy a birtokba vett területen új hálót tud készíteni, és táplálékot szerezni. Abban sem lehet biztos, hogy van-e ott táplálék? Az új helyen többféleképpen része lehet az élet hálójának.

Maga is táplálék lehet, egy sereg gerinces állat fő táplálékai az apró pókok. Ragadozóként pedig ő avatkozik be a helyi rovarvilág egyensúlyába, szabályozva egyes túlszaporodott fajok állományát. Aztán egyszer csak lesz ott egy ellenkező nemű csinos pókocska, akit ki tudja, hogy honnan sodort oda a szél, szó szerint.

A kis állatok nem egyszerre indulnak. Másik nap más uralkodó széliránnyal a testvére már más irányba indul. Leparkolt járműveiket, vitorláikat pedig mindenfelé láthatjuk. És persze szegény ökrökhöz semmi köze.

Láttak már 2.000 méterrel a földfelszín felett is ökörnyálat.

- CS -